Azt mondják, amikor 1989-ben megkezdődött a magyar rendszerváltás, minden egyszerre szebbnek tűnt.

Az emberek elhitték, az életüket mostantól nem a falak és a korlátok, hanem a lehetőségek és a tetteik határozzák meg. Hogy Magyarország felébredt abból a negyven évig tartó álomból, ami alatt a fejlett világ elhúzott mellette.

Az a világ, ahová csak nagyritkán, lopva vethettünk pillantásokat, ha véletlenül eljutottunk Nyugatra. Ahol láthattuk, másképp is lehet. Ahol az üzletek tele polcokkal álltak, az emberek egészségesen, nem az értemetlen küszködésben megrokkant testtel és lélekkel jártak.

Az a világ, amihez hittük, mi is felzárkózhatunk. Hogy egy napon majd ne csak lesajnált lézengők legyünk, arcunkon a keserédes mosollyal, hogy ilyenek is lehetnénk.

És miért nem lettünk?

Kormányok jöttek-mentek, problémák maradtak.

Tüntettünk, ellentüntettünk, mellett-tüntettünk.

Vártunk, reméltük, a következő jobb lesz, mert a mostani alkalmatlan. És hányszor, hányszor hallhattuk, most egy kicsit nehéz lesz, de utána majd minden sokkal jobb.

Ezért megszorítások, csomagok, bársonyos reformok jöttek-mentek. Pontosabban, valahogy ezek mindig csak jöttek, de soha nem mentek.

A pénz és az idő. Az ment.

Akik 1989-ben középkorúak voltak, sokan ráébredtek, életük egy zsákutcában telt el, és kapaszkodva mindenbe, mit megragadhattak, igyekeztek felvenni az új kor ritmusát. Mára megöregedtek. Vajon mit éreznek? Sikerült? Megérte? 

Az akkori fiatalok tele lendülettel vágtak neki és az új habostortából szeleteket. Néhányan oda is fértek, nagy részt kanyarítva maguknak és csókosaiknak. Vagy a hajdani, talán az újonnan épülő elit engedte oda őket? Ha így is volt, úgysem ismernék be. A többség pedig nézte, egyre nézte a tortát, állva a sorban. És soha oda nem érve. Közben középkorúak lettek. Vajon mit éreznek?

Az akkori gyerekek nem értették, de a környezetükön érezték, valami más kezdődött el. Esetleg többé nem kellett az iskolaköpeny, lecserélődtek a tankönyvek, az orosz nyelv helyett választani lehetett. Egy szebb korra teremtek, majd gimnáziumot, egyetemet végeztek. Mára felnőttként vajon hová értek?

Akik akkor még nem vagy csak még alig éltek, már hírből hallhatták, volt valami előtte és lett valami utána. Talán ők már értették, ők már tanultak a korábbi nemzedékekből. Hogy az eljövendő szép kor sosem jön el.

Hová jutottunk?

2010-ben testületileg elzavartuk az akkori tehetetleneket. Bizalmat szavaztunk a Fidesznek, aki előtt történelmi lehetőségként nyílt meg a kétharmad, hogy új útra terelje Magyarországot.

Hát új útra terelte.

Csak nem a felzárkózás útjára.

Inkább úgy döntöttek, a pillanatnak élve zsebre vágnak mindent, amit lehet és felszámolnak mindent, amit nem lehet.

Mi pedig néztük-nézzük, merre tart Magyarország.

Ahhoz a botrányszinthez képest, ami ma hetente történik, régebben a töredékéért az utcán volt a nép.

Most miért nincs?

Elfogyott az energia, az akarás, a hit, az alternatíva.

És a perspektíva.

Már nem hisszük el, hogy lehet jobb. Legfeljebb okokat találunk, hogy most éppen miért rossz.

Elmúltnyolcév. Gyurcsány.

Migránsok.

Civil szervezetek.

Soros.

Az idő és az emlékezet pedig ócska kurva. Belefelejtkezve a pillanatnyi örömbe, amit talán még négy fal között, pár baráttal, a családdal, vagy talán már azzal sem, de még hagynak, elfelejtjük, hogy ami ma a boldogság szintje, régen az már a dolgok alja volt.

Mint az éhező mosolyog, hogy mára is jutott főzelék és örömtáncot jár, ha még tojás is termett rá. Legfeljebb egyetlen könnycsepp esik a szájhoz emelt kanálba, hogy ami ma a boldogság netovábbja, régen a hó végi csüggedtség volt.

Vajon hány milliónak biggyedne le a szája, ha ezt olvasná?

És jövőre hánynak?

Vajon az, aki vicsorgó fejjel az előtte elmenő járműnek beint, közéjük tartozik?

És az, aki azért nem szállt fel, mert félrelökték, de már ereje sem volt szólni sem érte?

Itt vagyunk most. Huszonnyolc év múltán.

De van még egy esélyünk!

Jövőre még utoljára dönthetünk, mit szeretnénk! Még egyszer elhinni, hogy lehet jobb! Vagy beletörődni és elfogadni, hogy mindig minden csak rosszabb lehet. És továbbra is elhinni az arcunkba tolt kifogásokat, hogy éppen most ki tehet róla.

Még dönthetünk!

Még nem késő!

Mert jövőre ilyenkor már az lesz.

És ha úgy lesz, előtörnek régi emlékek. Amelyekről a mai idősek tudnának mesélni. Tudnának ha tudnának, ha létezne számukra egészségügy.

Hogy milyen volt a fél napos sorbanállás a határnál, Hegyeshalomnál.

Hogy milyen volt, amikor voltak dolgok, amikről csak otthon, suttogva, a vízcsapot nyitva tartva volt szabad beszélni.

Hogy milyen volt, amikor a boltok polcai üresen ásítottak.

Hogy milyen volt, amikor az emberek már csak a puszta létükbe kapaszkodtak.

És hogy milyen lett. Újra.

Aztán eltelne valamennyi idő, és higgyétek el, ez a diktatúra is megbukna.

Véresen? Vér nélkül? Ki tudja?

Vajon hányan élünk még akkor?

És hányunk arcán lesz az a keserédes mosoly, hogy ha már nekünk nem, a fiatalabbaknak talán megadatnak azok az eljövendő szép napok.

Ha nem rontják ismét el az akkori nemzedékek.